~8.: Két Élet Története.~

2013. Július 4.

12:04

Amikor leszálltunk a gépről szinte egyáltalán nem volt rajongó. Vagyis... akadt egy-kettő, akik valahová utaztak, vagy jöttek valahonnan, de az nem volt vészes. Lefotózkodtak a fiúkkal, hál' istennek engem figyelembe sem vettek, így ennyivel kevesebb a gond.
Miután a fiúk lefotózkodtak minden kósza rajongóval, akik észrevették őket, értünk jött egy nagy autó, amiben mindannyian elférünk.
Nem utaztunk sokat a reptérről. Maximum 5 km volt az út, de talán még annyi sem.
A kocsi, amivel mentünk egy nagyon szép ház előtt állt meg. Hatalmas volt és lerítt róla, hogy nem egy ember lakik benne.
Louis benyitott a házba.
-Halihóó! Meglepetés! - visított Louis, mire egy kedves mosolyú nő kiött egy nappaliszerű helységből.
-Kisfiam! - ölelte meg Louist feltehetőleg az anyukája.
-Anyu, hoztam neked még valakit a fiúkon kívül - jelentette be Louis. - Kimberly... - szólított engem Louis, mire előléptem.
-Kimberly... - suttogta Louis mamája fojtott hangon.
Én egy nagyot nyeltem és ajkaimat harapdálva néztem fel Louis anyukájára.
-Istenem... Annyira régen... - a hangja meghatódott volt. Ezek szerint régebbről ő már ismer engem, csak én nem emlékszem rá. Sem Louisra. - Nagyon megnőttél - állapította meg Joy.
Bemutatkozás nélkül is tudtam a nevét. Ugyan nem azért, mert kiskoromból emlékeztem volna, hanem, mert a munkámnak köszönhetően ugye mindent tudok az összes fiúról.
-Annyira sajnálok mindent - fakadt sírva Joy és megölelt.
-A minden alatt mit ért? - kérdeztem.
-Hát, hogy... magadra hagytalak. és hagytam, hogy 3 évig magányos legyél. De... ott voltam a kórházban, amikor a szüleid meghaltak - ekkor eltávolodott tőlem, de kezeit még mindig a vállamon pihentette. -Menjünk be a nappaliba, ott mindent elmondok, ami ehhez kapcsolódik - húzott Joy a nappali felé.
Bementünk, a többi srác pedig a nyomunkban és mindenki elhelyezkedett valahol. Én Joy mellett a kanapén.
-Szóval... ott voltam aznap is a kórházban, amikor megszülettél. Láttam, hogy a szüleid mennyire boldogok... - itt Joy szeméből egy könnycsepp szabadult ki. - Tudod édesanyád a nővérem volt. Mindig is nagyon jó testvér volt. És én voltam az első, akivel közölte, hogy terhes veled. Mind a ketten és apád is nagyon örültünk, hogy édesanyádnak hosszú időnyi próbálkozás után sikerült teherbe esnie. Nagyon szerettek volna egy közös gyereket. És amikor megszülettél... Olyan boldognak még sosem láttam a szüleidet. Amikor Hayley először meglátott téged... és először a karjaiban tartott zokogott az örömtől és azt hajtogatta, hogy neki van a leggyönyörűbb lánya a világon. És tényleg nagyon szép kisbaba voltál. És felnőttnek is csodálatos vagy. Tudod, te és Louis kicsi korotokban rengeteget játszottatok együtt - itt kicsit Louisra mosolygott. - Szinte elválaszthatatlnok voltatok, egészen addig, amíg a szüleid úgy nem döntöttek, hogy elköltöztök Londonba. Később, amikor te 17 éves voltál elmentünk meglátogatni titeket. Kijöttetek elénk a reptérre. Aznap történt a baleset. Ugyan kijöttetek értünk, de mi külön kocsival mentünk. Te, apád, és anyád egy kocsiban voltatok. Én, Louis, és Louis húgai pedig a másik kocsiban. Apád vezetett. Kicsit előrébb hajtott a kelleténél és a kereszteződésben belehajtott egy 180-nal teperő bolond egy hatalmas terepjáróval. Csoda volt, hogy te egy nagyobb karcolással és egy kis emlékezet kihagyással túlélted. De neked az a nap teljesen kiesett és utána még pár hétig nem nagyon tudtál magadról. A szüleid azt mondták nekem, pár perccel mielőtt meghaltak, hogy.... hogy.... hogy távolról vigyázzak rád és biztosítsak neked mindent lehetőleg úgy, hogy ne kavarjam fel a port az életedben. Így hát le kellett lépnem. De végül is mindig melletted voltam. Én támogattam az iskoláztatásodat, és én ajánlottalak be a Fabulous magazinhoz is. Az egész életedet meg alapoztam. És nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudnod az egészet - rázta a fejét végül Joy.
A torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Alig tudtam megszólalni.
-De... De miért akarták, hogy... hogy ne legyetek mellettem? - kérdeztem a sírás szélén állva.
-Nem tudom. és ezt már soha nem is fogjuk megtudni. De biztos, hogy jó okuk volt arra, hogy ezt kérjék - Joy.
-Köszönöm, hogy támogattál. Még, ha távolról is. Hálás vagyok - motyogtam, és lehunytam a szemem, hogy a zavaró, szúró könnycseppeket kipislogjam.
-Kimberly - mondta halkan magának Joy. - Hihetetlen, hogy milyen szép nő lettél. És sikeres újságíró - mosolygott.
-Köszönöm - haraptam az ajkamba és elnevettem magam. - Öhm... merre találok egy mosdót? - kérdeztem.
-Kimész a nappaliból, és jobbra a negyedik ajtó - felelt Louis még Joy előtt.
Én rá mosolyogtam és kimentem.
Bezártam a mosdó ajtaját és a mosdó pultra támaszkodtam.
Megint minden túl gyors! Felfogni sem tudom, amit Joy elmondott. Annyira nagy sebességgel halad az életem most, hogy még én magam sem tudom követni.
Éppen csak megérkezem, Joy letámad ezzel a történettel, amivel csak még jobban összekuszálja a gondolataim fonalát.
Semmit nem értek. Elkapott a sírás és leültem a kád szélére, hogy kicsit megnyugodjak, de a könnyeim csak nem akartak szűnni. Csak potyogtak a könnyek a szememből. Még jó, hogy ilyen esetre számítva ma vízálló sminket csináltam magamra.
Aztán halk kopogás törtem meg azt a tömény depresszió szagú csöndet, amibe csak a szipogásom dobott néha hangokat.
-Ki az? - kérdeztem és gyorsan törölgetni kezdtem a könnyeimet.
-Én vagyok az. Harry - hallottam meg Göndörke hangát az ajtó mögül.
Felálltam, elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam az ajtót.
-Louis mondta, hogy nézzelek meg. Azt mondta, hogy neki most nem lenne ereje ide jönni és látni téged, ahogy sírsz - mondta Harry, mikor becsukódott az ajtó.
-Kösz az érdeklődést -  mosolyodtam el kicsit.
-Hogy érzed magad? - kérdezett Harry és átölelt. Mindig ő ölelget.
-Mint egy kupac semmi. Olyan gyorsan történnek a dolgok Harry. Nekem ez a tempó túlságosan gyors. Nem tudom tartani a lépést és lassan belekergülök, hogy mindenki csak úgy kijelent dolgokat, nekem pedig el kell fogadnom - ráztam a fejemet. - Tisztára olyan érzésem van, mintha megbolondultam volna - lenéztem a padlót borító fekete-fehér márvány járó lapokra és szemeimet ismét a könnyek marták.
Elengedtem magam és hagytam, hogy minden könnycsepp lecsússzon az arcomon.
-Kimberly.... ne sírj.. Kérlek! - mondta Harry elfojtott hangon.
-Van jobb ötleted? Mit tudok ilyenkor csinálni? Olyan az életem, mint egy undorító brazil szappan opera, most meg itt sajnáltatom magam neked, mint az árva fő hős, aki nem tud mit kezdeni a... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert itt egy egészen furcsa dolog történt, amire abszolút nem számítottam és annyira meglepett, hogy teljesen lefagytam.