~2.: Jó Álom, Rossz Vicc, Vagy A Kegyetlen Valóság?~

2013. Július. 1.

7:00

Reggel kipihentem keltem. Megfordultam az ágyamon és az órára pillantottam. 7 óra.

Basszus elaludtam! - pattantam ki az ágyamból és azonnal elmentem lezuhanyozni, mert előző este nem fürödtem. 

Letusoltam, megcsináltam a hajam, megetettem Turtle-t, és indultam is. 

Lihegve értem be az irodába. Ledobtam a cuccaimat és szokás szerint bekapcsoltam a laptopomat.
Nekiláttam folytatni a cikket, amit még jobban és alaposabban ki kell dolgoznom.
Olyan 9 óra lehetett, amikor kopogtak az irodámat fedő üvegajtón, amin csak kifelé látni, befelé természetesen nem.
Mr. O'hara állt az ajtóban két kávéval.
-Szabad! - mondtam, mire belépett.

-Kimberly, hoztam kávét - jött be a főnököm. A főnököm?! Mióta hoz nekem a főnököm kávét?!

-Öhm... Köszönöm Mr. O'hara - köszöntem meg felvont szemöldökkel. - Megkérdezhetem, hogy honnan jutott eszébe nekem kávét hozni? - mosolyodtam el. 

-Tudja, ma öt nagyon fontos ember érkezik a lap szerkesztőségébe és magának kellene velük foglalkozni - Mr.O'hara. 

-Ugye nem a One Directionnal kell beszélgetnem? - kérdeztem riadtan.  Szinte egyből leesett, hogy azaz öt nyálas jómadár jön, de kötöttem hozzá némi halvány reményt, hogy mégsem.

Mr.O'hara ajkait beszívta és boci szemekkel nézett rám.
Bassza meg. Csak ezek a zenei tinibálványok jönnek. Én meg bébicsőszködhetek egész nap. Hurrá... - gondoltam extra nagy lelkesedés NÉLKÜL.

Én egy nagyot sóhajtottam és lehunytam a szememet. 

-Mondtam, hogy nem vállalok bébicsőszködést. ezek a koruktól eltekintve gyerekek - forgattam a szemem és előredőltem a székemben. 

-Kérem Kimberly! Csak pár óráról lenne szó. És tudnak komolyak is lenni... azt hiszem... - kérlelt. Na ez az "Azt hiszem" nagyon biztató volt a mondat végén Mr. O'hara.

-Figyeljen! Be vállalom ezt az öt óriás óvodást, de ezért minimum 200 fonttal több fizetést kérek. És, ha valamit széttörnek, maga állja a javítást - kötöttem az ebet a karóhoz. 

-Bármit megkap, amit csak kér! Köszönöm Kimberly! És a srácok itt lesznek nagyjából...- Itt a főnök az órájára nézett, de aztán nyílt az ajtó és az egyik munkatársam az öt fiúval állt benne. - Nagyjából most - biccentett Mr. O'hara. 

Én csak megforgattam a szememet és Jordan (a munkatárs) felé fordultam. 

-Hozd csak be őket Jordan! - intettem és az öt fiú bejött, a főnök és Jordan kimentek. - Na jó, szögezzük le! Én itt dolgozom, ti pedig csak öt jó nagy púp vagytok az amúgy is túlterhelt vállamon. És nem vagyok goromba, csak rohadtul ideges, amiért már reggel kilenckor óriásbébikre kell vigyáznom. Szóval hagyjatok dolgozni és, ha kell valami, csak akkor szóljatok hozzám legyetek szívesek - tisztáztam mindent. 

Erre a szőke, Niall kicsit félve feltette a kezét. Én felé biccentettem.

-És egymással beszélhetünk? - kérdezte halkan.

-Nagyjából olyan hangerővel, mint amilyennel ezt kérdezted. Szóval igen - mosolyogtam és ezt már kicsit kedvesebben mondtam. - Érezzétek otthon magatokat. De azért vigyázzatok a berendezésre, ha lehet! - mondtam.
Újra belevetettem magam a munkába.
Észrevettem, hogy az egyik srác, azt hiszem Louis folyamatosan engem néz.
Amikor vissza néztem rá gyengén elmosolyodott. Én csak kedvességből visszamosolyogtam rá.
Mi a fenét bámul rajtam ez a gyerek? Pedig abszolút semmi feltűnő nincs rajtam. Legalább is őszintén remélem...
Feltűnt, hogy egy csomó faxolni való van az asztalomon, amit, ha holnapra nem faxolok tovább összedőlhet az egész cég.
Felpattantam, felkaptam a papírköteget az asztalomról és a fiúk felé fordultam.
-Öhm.. srácok, el kell mennem elfaxolni ezeket. Akar jönni valaki? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire minden srác Louisra nézett, aki kicsit zavarba jött.
Mély levegőt vett és fel állt.
-Én jövök - mondta egyszerűen és mellém lépett.
-Nemsoká visszahozom. Nem lerombolni semmit! - mondtam a többieknek és Louissal az oldalamon elhagytam a szobát.
Fürge léptekkel mentem a faxológép felé. "Szerencsémre" az a faxoló, ami az irodámban volt, bekrepált, úgyhogy most a fél irodaházat végig kellett csoszognom egy idióta fax elküldése miatt. 

Louis végig hűségesen a nyomomban volt. Mikor beértünk abba a szobába, ahol az a nyavalyás faxoló van, becsuktam az ajtót és berakosgattam a papírokat a gépbe.
-Kimberly, miért nem tartod velem a kapcsolatot? - tett fel egy váratlan kérdést Louis.
-He? Miért kéne? Hisz' nem is ismerlek - nevettem kicsit.
-Dehogynem. Öhm... rokonok vagyunk - nézett furcsán Louis.
Erre kikerekedett a szemem. Rokonok? Hogy lehetnénk mi rokonok? Hiszen nekem senkim nem él!
-Tessék? - néztem hitetlenkedve.
-Jól hallottad. Figyelj, tudom, hogy ez most így furcsa neked, mert úgy tudod, hogy senkid nincs, de nekem is nagyjából 2 hónapja beszéltek rólad a szüleim először. Azóta kereslek és megtaláltalak. Kíváncsi voltam a másodunokahúgomra. Már amennyiben te vagy Kimberly Hill - nézett rám és állkapcsa megfeszült.
Én tényleg nem hittem el, amit hallottam. Hogy rokonok?? Én és Louis Tomlinson? Ez most vagy egy jó álom vagy egy rossz vicc. Vagy a kegyetlen valóság.
-De... Nekem mindenkim meghalt. 3 éve teljesen magányos vagyok. Nincs családom - ráztam a fejemet és erősen az alsó ajkamba haraptam, hogy lehetőség szerint a sírás közelébe se érjek.
-Kimberly... Higgy nekem! Figyelj, tudom, hogy nem én vagyok a legnormálisabb ember a világon, de ilyennel sosem viccelnék -  lépett eggyel közelebb.
-Oké... Louis... Menjünk vissza. Majd megbeszéljük... Vagy nem tudom... - sóhajtottam és a lapokat újra a kezembe véve elindultam vissza.
Előre félek a nap hátralévő részétől...

WOW! Nagyon köszönöm! 5 rendszeres olvasóm van Bloggeren és 3 követőm Bloglovinon!

Nos, remélem tetszett ez a rész! Kommentbe írjon mindenki valami véleményt! De őszintén! 

 Puszii : xxSzikraa.♥

~1.: Átlagos Munkanap~

Hatalmas örömmel közlöm veletek, hogy meghoztam az első részt! Remélem mindenkinek nagyon tetszeni fog! Jó olvasást! 

xxSzikraa.♥

2013. Június 30. 

06:30

Egy újabb kínkeserves nap savanyú életemben. Már a reggel is úgy kezdődött, mint minden dögunalmas napom.
Felkeltem, lezuhanyoztam, megetettem Turtle-t, a teknősömet. Ő az egyetlen vigaszom nyomorúságos életemben. 15 éve a házi állatom és most 20 éves vagyok.
Miután adtam egy salátalevelet Turtle-nek, felöltöztem és 8 órakor elmentem otthonról. A Munkám az egyetlen, ami segít abban, hogy valamelyest kizárjam a külvilágot és csak azzal foglalkozzam, amit szeretek. Ez nem más, mint az írás.
Újságíróként dolgozom a Fabulous magazinnál. Most éppen egy címlapsztorin dolgozom, ami nem mással foglalkozik majd, mint a mostanában eléggé felkapott One Direction fiúbandával.
Nem tudom, mit esznek rajtuk a tinilányok. Öt fiú, akik rohadt nagy szerencsével híresek lettek. Na mindegy.
A munkahelyemre belépve betértem a saját kis elszeparált irodámba. Ledobtam a táskámat az asztalomra, bekapcsoltam a munkahelyi laptopom és leültem az íróasztal mögött álló bőr, karos, forgó, gurulószékbe.
Amint bekapcsolódott a laptopom nekiláttam a cikkem megírásának.

"A One Direction a Brit X-Faktor által vált híressé. Az öt srác, Liam Payne, Niall Horan, Louis Tomlinson, Harry Styles és Zayn Malik, szólóban indultak el a tehetségkutatóban, bár egyenként elbuktak. Ha nincs Simon Cowell, aki egy csapattá kovácsolta őket, akkor nem tartanak most ott, ahol tartanak... "

 Ennyit írtam meg előző nap, most pedig folytatom.
Munka. Mindig csak a munka. Jó, szeretem a munkámat, nem azzal van a baj, csak tényleg a munkatársaim mind utálnak, mert engem előléptettek és saját irodát kaptam, ők meg nyomoroghatnak a közös összevont irodában, ahol egy rohadt légkondi sincsen.
Hát igen. Miért ne? Ez az én formám. Mindenki utál.
Akármennyire örülök annak, hogy havonta Britannia egyik legolvasottabb újságjában díszeleg a nevem, azért még is kéne valaki, akivel osztozhatok ezen az örömön.
De nincs kivel. Nincs kivel megosztanom semmit. Egyedül a teknősömmel tudok "társalogni", ő pedig mindig hűségesen meghallgat és néha még úgy is tűnik, mintha értené a problémámat. De az azért mégsem ugyan az, mint egy emberrel társalogni, aki lehetőség szerint hozzá is fűz valamit a témához.
Elmélyült gondolataimat a kopogás zavarta meg, amely az irodámat elszeparáló üvegajtó mögül jött.
Odapillantottam és nem más állt az ajtóban, mint az asszisztensem, Mia.
Intettem neki, hogy jöhet.
-Szia Mia - köszöntem neki mosolyogva.
-Szia Kimberly - vigyorgott rám a lány és letett pár lapot az asztalomra. - Ezek az olvasói statisztikák, amiket kértél. Remélem megfelelnek - állt meg előttem.
-Oké, köszönöm. És ha nagyon nagyon szépen megkérlek, akkor kinyomtatnád nekem a lap előfizetőinek listáját is? Fontos lenne, hogy pontos adatokat tudjak összeállítani a lap olvasottságáról ebben a hónapban - mondtam a frissen nyomtatott papírokat átnyálazva.
-Persze. Csak kérned kell - kacsintott Mia és sarkon fordult. - Egy órán belül minden itt lesz az asztalodon - és kiment.
Én csak átolvastam a statisztikákat, amik egyre a lapunk népszerűségét igazolták.
A nagy olvasgatásaimból a vezetékes telefon csöngése ébresztett fel.
-Halo? - kaptam fel a készüléket és az ölemben fekvő papírokat az asztalra dobtam.
-Kimberly, be tudna jönni hozzám egy pillanatra? - hallottam meg a főnököm mély, rekedt hangját.
-Persze Mr. O'hara - feleltem és letettem a telefont.
Felálltam, megigazítottam magamon a ruhámat és kitipegtem az irodából.
3 szobácskával arrébb beléptem a főnököm irodájába, ami kisebb volt, mint az enyém. Ezt mindig furcsálltam, de végül is örültem, hogy akkora irodám van, amekkora.
Mielőtt az ajtóhoz értem jelzett a főnök, hogy ne kopogjak, csak menjek be.
Így tettem hát és mikor becsuktam magam mögött az ajtót egy szelíd mosolyt erőltettem az arcomra.
-Üljön le! - mondta szigorúan, én pedig tettem, amit mond. - Tudja, hogy ezen az éven belül már második alkalommal szerepel a címlapunkon a One Direction? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Igen tudom. De azt is, hogy mi kell az olvasóknak. És ha a britek szívesen olvasnak ezekről a fiúkról, akkor miért ne lehetnének ők a címlapon? - válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
-Tudja Kimberly, maga azért lett elő léptetve és azért kapott magán irodát, mert láttam magában valami különlegeset. Mondhatni sugárzik magából az írói tehetség. És ezt nem is cáfolom, tényleg így van. De nem lehet eljátszani azt, hogy 3-4 havonta ugyan az szerepel a címlapon. Ez elfogadhatatlan - mordult rám Mr. O'hara.
Ekkor megláttam az asztalán az eddigi év olvasói statisztikát. Elvettem onnan és felálltam, majd mutogatni kezdtem.
-Figyeljen! Most van Június vége igaz? Nézze meg az eddigi statisztikát! Mikor volt a legmagasabb a lap eladási statisztikája? Amikor márciusban ez a banda volt a címlapon. Akkor jelentősen magasabb volt. Csak ezért, mert ez a banda van a címlapon, országszerte tinédzser lányok százai rohannak az újságoshoz, hogy megvegyék és elolvassák. Még akkor is, ha már tudják azt, ami le van benne írva. Figyeljen, én is rajongtam régen dolgokért és én is ugyan ilyen voltam. A mai tinédzserek pedig még talán rosszabbak is. Szóval bízzon bennem kérem. Nekem nagyon fontos, hogy ez az újság még jó darabig fennmaradjon és a lehető legjobbat kell nyújtanom. És higgyen nekem, mert tényleg tudom, hogy mi kell az olvasóknak - a mondandóm végén visszatettem a lapot és visszaültem a helyemre.
-Igaza van Kimberly. Sajnálom, hogy megkérdőjeleztem a munkáját. Csináljon amit szeretne. Rossz nem sülhet ki belőle - mosolyodott el kedvesen a főnök.
Én visszamosolyodtam rá és elhagytam az irodát és a sajátom felé indultam.
Bementem, visszaültem a székembe és tovább dolgoztam.
-Bocsi, hogy csak így benyitok - hallottam meg egy munkatársam Sophie hangját. - De kérsz kávét? Most megyek venni - kérdezett Soph.
-Ühm... Igen kérek - bólintottam.
-Oké, akkor gondolom a szokásos - mondta Soph és a válaszomat meg sem várva kiviharzott az irodámból.
Én folytattam tovább a programomat és az írást.

***

A kávémat szorongatva rohantam át Miához, aki ugyebár az asszisztensem.

-Mia! Több, mint két rohadt órája kértem tőled azt a cseszett előfizetői listát! Azt mondtad, hogy egy óra ehelyett meg már két órája várom. Nem azért vagy az asszisztensem, hogy kibassz velem - emeltem fel a hangom. 

Nem szoktam ilyen lenni. Ritkán borulok ki ennyire, de ez a lista és a statisztikák akár a munkámba is kerülhetnek.

-B... bocsánat Kimberly. Tényleg sajnálom. 5 perc és beviszem hozzád - nézett riadtan Mia. 

-Ajánlom is - hördültem fel és visszamentem az irodámba. 

Amint visszaértem bevágódtam a székembe. Már most megbántam, hogy ordítottam Miával. 

Mia se szó se beszéd bejött, levágta az asztalomra a listát, megfordult és kiment.

Esélyem sem volt beszélni vele, vagy bocsánatot kérni tőle, pedig kellett volna...

A munkaidőm végeztével összepakoltam a cuccaimat és haza indultam. Annyi erőm volt, hogy egyek valamit és megetessem Turtle-t is. Ezek után úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyamba

Ha lehetne kérhetek egy két kommentet? Őszinte véleményeiteket írjátok le benne kérlek titeket! Köszönöm! Puszi: xxSzikraa.♥

~Prológus

~Ezek a szárnyak repülni vannak...~

 

Ezt mondta nekem édesanyám kis koromban. Akkor még mellettem volt.

Mostanra felnőtt vagyok és egy baleset során elveszítettem a szüleimet és ezzel együtt mindent, ami fontos volt számomra.

Három keserves éve egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Sem család, sem barátok, sem párkapcsolat....

20 évesen nem olyan egyszerű így élni. Az egyetlen, aki segített nekem átvészelni az egészet az a teknősöm, Turtle.

Ám egy napon feltűnik valaki az életemben... Aki azt állítja, hogy a családomba tartozik, miközben én bizton állítom, hogy a családomból már SENKI nem él. 

Ezzel a fordulattal minden megváltozik. Az egész életem új irányba kezd haladni.

Majd kiderül, mi lesz ennek a vége...