2013. Augusztus 11.
23:33
- Jézusom, asszony, neked mennyi cuccod van? - kérdezte Harry, mikor épp egy iszonyat súlyos dobozt emelt.
- Sok. De már a legtöbbet átvittük - kacsintottam és egy gyors csókot nyomtam a szájára, mire elmosolyodott.
Egész álló nap pakoltunk. Már majdnem minden megvolt. A poharak, konyhai cuccok, minden. Egyedül egy szekrény maradt kipakolatlanul.
Egy szekrény, amelyben a szüleim után maradt emlékek laktak.
- Harry, magamra hagynál egy picit? - kérdeztem halkan.
Gondolom leesett neki a tantusz.
- Persze - felelte ugyanolyan halkra véve a hangot, nyomott egy puszit a homlokomra és elhagyta a szobát, becsukva maga mögött az ajtót.
Mély lélegzetet vettem és leültem a kis szekrény elé. Óvatosan kinyitottam a kétszárnyas ajtót és megláttam aput és anyut. Pontosabban a képüket.
A kép még Amerikában készült. 15 éves voltam akkor és a születésnapom alkalmából elmentünk Los Angelesbe a homokos tengerpart városába. Középen voltam én, jobb oldalamon anyu, a balon pedig apu. Felsóhajtottam és a mellkasomhoz szorítottam a képkeretet. Némán siklott végig az arcomon egy-egy könnycsepp. Hiányoztak. Még mindig hiányoztak.
Azért volt ez a kép a szekrényben, mert ez még édesapám irodájában volt kitéve, mielőtt meghalt. Ugyan ez a kép ki volt téve a lakásomban is. Még mielőtt összepakoltam.
- Nagyon hiányoztok! - suttogtam a képre, a kamerába mosolygó szüleimnek.
Félretettem a képet és elkezdem kipakolni a többit is a szekrényből. Minden egyes kép, tárgy, ruha, vagy bármi, ami ebben a szekrényben rejtőzött fájdalmas döfést jelentett a szívembe.
Lassú, lomha mozdulatokkal dobozoltam és a legutolsó dolog, amit kivettem az egy fadoboz volt, belevésve a nevemmel.
Felnyitottam a doboz tetejét és egy kis balett táncosnő ugrott elő belőle, majd felcsendült egy lassú, búgó, csengő dallam, amire a balerina táncolt. Jobban mondva forgott a kis fém rudacskán, ami tartotta. Mikor a dalnak vége szakadt, a balerina felpattant és egy még kisebb doboz nyílt ki ezáltal.
Találkoztam párszor már ezzel a nagy dobozzal, de ez a kicsi rész még sose nyitódott fel nekem.
Egy papír volt benne nekem címezve és egy nyaklánc.
Régi papír volt, puha tapintású, könnyű, a rajta ékeskedő kézírás pedig kifinomultságra vallott.
A homlokomat ráncolva nyitottam ketté a pici lapocskát és olvasni kezdtem a rajta szereplő szöveget.
Drága Kimberly, édes kicsi lányom!Mikor ezt megtalálod, én és édesapád már szinte biztos, hogy nem élünk. Szeretném, hogy tudd, hogy nagyon szeretünk, s még, ha meghaltunk is, mi vigyázunk rád és őrizzük a sorsodat.Nagyon sajnáljuk, hogy nem lehetünk veled, hogy lássuk, mint nősz fel és változol önálló, gyönyörű, érett nővé. Reméljük, olyan boldog leszel valaki mellett, mint én voltam apád mellett és olyan boldoggá teszitek majd egymást, mint mi.Szeretünk Kimberly!Szerető szüleid.
Hangos zokogás tört fel a torkomból, nem tudtam visszafojtani magamban.
Hogy értették, hogy mire megtalálom ezt, biztos, nem élnek? Tudták, hogy meg fognak halni? Édes Istenem!
Arcomat két tenyerembe temettem és olyan hangos sírásba kezdtem, hogy két perc múlva Harry úgy rontott be a szobába, mintha azt hallaná, hogy ölnek.
Nem kérdezett semmit, csak letérdelt mellém a földre és szorosan átölelt. Kezeimmel átöleltem izmos testét és fejemet a mellkasába fúrtam. Sírtam. Vigasztalhatatlanul sírtam, nem bírtam abbahagyni. Harry az ölébe húzott és lassan ringatni kezdett. Zokogásom halványulni kezdett, de remegésen nem hagyott alább.
- Sssh! - susogta a fülembe halkan Harry és egy puszit adott a fejemre.
Csak öleltem és próbáltam úrrá lenni magamon, több, kevesebb sikerrel.
- Hé, bébi, nyugalom - nyugtatott csöndesen Harry.
- Harry - motyogtam mellkasába, hogy megnyugtassam magamat, hogy itt van velem. Legalább ő.
- Itt vagyok, semmi baj - továbbra is szüntelenül ringatott.
Hangos, heves szívem még mindig gyorsan vert, de már közel sem olyan tempóban, mint néhány perccel ezelőtt.
Enyhén előrehajolva a kezembe vettem a nyakláncot és megnéztem. Egy mondat volt belegravírozva a szív alakú medálba, édesanyám anyanyelvén, franciául.
" Amour est le plus beau dans la vie. ", azaz " A szerelem a legszebb a világon. ".
Elmosolyodtam és észrevettem, hogy a medál szétnyitható. Szétnyitottam hát, és megláttam a szüleim képét, ahogy szerelmes tekintettel néznek egymásra. A medál másik fele üres volt. Üres, és tudtam, milyen célból üres. Arra gondoltam, talán majd nekem kell beletennem a következő képet, amin azzal az emberrel leszek, akivel annyira szeretjük egymást, mint a szüleim tették.
Egyből, akaratlanul is az férfi jutott eszembe, aki éppen most a karjaiban tart. Izmos, erős karjai olyan gyengéden és puhán fonódtak körém, mintha én lennék a legtörékenyebb dolog a Földön. Valamiért elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy mellette fogom leélni azt a jó pár évtizedet, ami még hátra van az életemből. Nem! Ne agyalj ezen, mert akkor örökké csak ábránd marad.
Tudatalattim mély, kedvetlen morgása ébresztett fel töprengésemből
Kimásztam Harry öléből, magam mellé csúsztattam a szüleim levelét és a nyakláncot, majd gyorsan becsuktam a zenedobozt és felálltam. Letettem a dobozt a komódra, amely már üresen és porosan állt, megtöröltem a szememet és kihúztam magam. Mire visszafordultam, Harry is felállt és nyugodt, nyugtató pillantással nézett rám.
Figyeltem, mint feszülnek meg izmai, pólója vékony anyaga alatt, miközben hozzám lépett. Karját a derekam közé fonta, arcát a nyakam hajlatába temette és apró puszit nyomott a nyakamra. Lehunytam a szememet, kissé hozzáfeszültem, karjaimmal körül öleltem és hagytam, hogy folytassa. Vártam is a folytatást, de nem történt semmi. Meleg légzését éreztem a nyakam vékony, feszes bőrén, néha kisebb puszikat, de mást nem.
Éreztem és hallgattam azt, amiért most élek, ami most a legfontosabb az életemben, amiért mindent képes lennék feladni, s mint hallgattam nyugodt szívvesését és légzését a férfinak, akiért mindenen keresztülmennék, éreztem valamit. Valami különlegeset.
A szívem az övére hangolódott, szemem akaratomon kívül csukódott le. Megnyugodtam. Megnyugodtam a karjaiban. Szívverésem olyan egyenletes és kiegyensúlyozott lett, akár az övé. Egyetlen érintésétől melegség árasztott el. Az előbb erre fel sem figyeltem. Talán, mert akkor annyira lekötött a doboz által rejtett dolog.
Mély levegőt vettem, és akármennyire is nem akartam, el kellett húzódnom Harrytől.
- Már nincs sok cucc a lakásban, de... de pihennem kell. Egész nap szaladgáltunk, és most... egy kicsit sok energiát emésztett fel az előbbi incidens - ingattam a fejemet.
- Oké. Menjünk haza - csókolt arcon Harry.
Összeszedtem a dobozt és a levelet, meg a nyakláncot, majd elindultunk kifelé. Bezártam a házat, majd fáradt léptekkel totyogtam ki Hazza kocsijáig, ahol szinte csak bedőltem az anyósülésre és vártam az indulást.
2013 Augusztus 11.
00:59
Arra ébredtem, hogy valami puha ér a hátamhoz. Pár másodperc múlva feleszméltem. Ágyban vagyok! Végre vízszintesen voltam.
Harry még fölöttem állt. Nézett. Megfordultam az ágyon és nyújtózkodtam, majd sóhajtottam egyet. Kinyitottam a szemeimet és szembetaláltam magam Harry csillogó zöld íriszeivel. Álmosan, gyengén rámosolyogtam.
- Aludj életem! - csókolta meg a homlokomat és óvatosan áthengeredett fölöttem az ő oldalára. A matrac teljesen besüppedt súlya alatt.
- Harry? - fordultam ismét felé és szorosan átöleltem.
- Tessék? - kérdezett vissza halkan.
- Csak azt akartam mondani, hogy... - kis szünet, míg vettem három levegőt. A fáradtságtól alig bírtam beszélni is. - Azt akartam mondani, hogy... nagyon szeretlek. Te vagy a legfontosabb az életemben - sóhajtottam.
Harry nem mondott semmit. Ajka érintette a fejemet, aztán mindketten elaludtunk.
Remélem, tetszett ez a rész! :)
Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak, és családjának! Teljen jól mindenkinek az ünnep, és a tavaszi szünet! ♥
Puszii: xxSzikraa.♥*
